Novella

 

Úton

A novella rövidesen elkészül hangoskönyv változatban is.

Javaslat:

Mobiltelefon használatnál fordítsd vízszintesen a készüléket, hogy

jobban élvezd az olvasást. Ha nem alkalmazkodik az oldal, állítsd be a mobil készülékedet,

hogy a szöveg alkalmazkodjon az elfordításhoz!

Sok szeretettel: Attila

Novella

Úton

Műfaj:

Novella

Szerző: Benkó Attila

Kinn mintha vert volna a süvítő szél az ólomarcú erdő mellett. A táj fehér köntöse korai volt. Az ősz nemrég intett búcsút. Gyors léptekkel távozott, pedig erőlködhetett volna maradásért még legalább egy menet erejéig. Tudomásul kellett vennie, hogy az erősebb győz. Lépteim mély nyomokat hagytak a járatlan ösvényen, ahol minden lépés friss ropogással zárt, mintha így jelezné, hogy az erdő megöregedett néhány hónapra. A tegnap még színekben gazdag, most komorabb arcát mutatva új megéléseket adott régi emlékeimnek.

Miközben hallgattam lépteim friss ropogását, úgy éreztem, hogy a mindent átható csend valamit üzenni akar. Megálltam, néztem előre, majd minden irányba. Előttem mintegy húsz méterrel egy fiatal őzet pillantottam meg. Állt és engem méregetett némán. Kíváncsiskodó természetem elijesztette, ugyanis ha lassan is, de közelebb akartam menni hozzá. Első kis mozdulatomra hirtelen iramodott el, mint amikor valaki le akarja rázni az ellenséget. Mindez pillanatok lefolyása alatt vette kezdetét és zárta a végét. Látványra és izgalmakra vágyó szívemet csókolgatta az érzés, ami lenyomatot hagyott kalandvágyó bensőm mély tárházában.

Nyugati szél kezdte vágni arcomat. Kezeim kesztyűn keresztül is eléggé megviselték magukat. A szépen szétterülő fehérséget ismét sűrű pelyhek kezdték gazdagítani. Azon gondolkodtam, visszaforduljak e, de hajtott a vágy, mely érzéseim záloga lett. A sűrű pelyhek mosolyszerű kényszerrel váltogatták bennem a tünetszerű boldogsághullámokat, mert kifejezetten élesítette a képet és ezzel együtt bensőmet a látvány.

A horizont paplanszerű szétterülése a hófödte erdő látóhatára felett gondos biztosítéka volt annak, hogy van Isten felettünk, aki törődik velünk, és tudatja, érdemes élni, látni, tapasztalni. Lépteim mintha könnyed séta léptei lettek volna, mert vitt a látvány húzószerű gyepleje. Ilyenkor semmi nem nehéz. Most megfogtam egy családi körben játszódó jelenetet. Önfeledten ugráló rókacsalád izzította bennem a lelkesedést arra, hogy buzgóságom most el ne rontsa a pillanatot.

Az út közepén állva úgy tettem, mintha egy fa lennék, csak én éreztem, hogy remeg bensőm minden íze. Szinte gombolyagba fonódva hemperegtek együtt, hol a kisebbek lévén alul, hol pedig a szüleik. A helyzetpozíciók folyamatos váltakozása egy guruló labdára emlékeztetett, mely néha pattog, néha nekimegy ennek, annak, majd megáll és arra vár, újra lendületbe legyen hozva. A legnagyobbjuk most rám nézett, sőt folyamatosan méregetett.

A kicsik is megálltak, meredten figyeltek. Nem mozdultam, lábaim betonpillérként legyökerezve stabilan oktatták szívemet, mely izgalomtól remegő hangulatban szétvitte vérem minden sejtjébe a tőlük érkező üzenetet. A válasz nem maradt el, homlokom verejtékezni, orrom viszketni kezdett, szemem kissé elhomályosult. Mintha meghipnotizáltak volna, arra kényszerítették hátrahagyott tervemet, hogy törjem meg azt, mozduljak ki. Megmozdultam. Talán azért, mert tudtam, előbb, vagy utóbb úgy is én hibázok. A bennem lévő lelkiismeret mozdíthatott el, védve az erdő kis vörös tekergőit tőlem.

Puskaporként lőttek ki egy irányba mindnyájan, mintha előre megbeszélték volna menekülőtervüket. Örömtől feldagadt arcom égett, lábaim remegtek, minden porcikám nyugtázta robbanásszerű lelki meghatódottságomat. Gyorsan odaszaladtam, ahol játszottak. Azt gondolva, látom még, kerestem reményteljesen fürkésző szemeimmel őket, vagy legalább csak egyiküket. Miután elmosódott bennem a remény lehorgasztott fővel lemondtam kutatásukról.

Ők mégiscsak rókák, gondoltam, és félnek minden változástól, főleg attól, amiről semmit nem tudnak. Mintha oltóanyagként fecskendezte volna beléjük az óvatosságra intő ösztönt a Teremtő, aki kívülről és belülről is jól ismeri az ember galád, uralkodni vágyó szellemét, mely nem ismer erkölcsi határokat, és tudatosan, vagy ösztönszerűen öl, kínoz, zavar, csak azért, mert azt gondolja, megteheti. Isten szeretetét vissza és visszapörgetve magamban, elmondtam egy köszönő imát, és kértem, ha méltónak talál arra, akkor tegye meg, hogy láttat még ilyen gyönyörűséget.

Kalandokra és újabb megélésekre epedő lelkemet megtörte annak tudata, hogy mielőbb vissza kell fordulnom, mert sötétben nem szívesen mélyülök el a felkészületlen találkozások érzéseivel. Olyankor még egy fácán hirtelen felreppenése is azt a tudatot kénytelen erősíteni, hogy mily kicsik, mily félénkek vagyunk. Lassan hazaértem. Az ajtón belépve teljes megelégedéssel színezte meg szívemet a nyugalom, annak valódi mélyégében, ahol csak azok az érzéseim vannak, melyek engedik, hogy az élet adta új szépségek mellettük letapadjanak, és így méltóságteljesen elfoglalva helyüket a régiek mellett ők is örök sátrat bontsanak, így biztosítva egymás melletti gondtalan létüket.

A novella szerzője: Benkó Attila

 

Vers szerető is vagy? Az oldalon találhatóak versek. Itt keresd: Vers, versek

Novella érdekel? Az oldalon vannak novellák. Itt keresd az összeset: Novella, novellák

A honlap a felhasználói élmény fokozása végett sütiket használ. Elfogadásáért kattintson a gombra! További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Ablak bezárása