Vers

Arcom arctalan, szabása a világnak

áldás az öröm, hogy tudjam, van kijárat.

Úszik a bensőm, vágatlan mítoszban,

kezemmel húzom csendes titokban.

Rózsaszirmok hullnak átfeslett színekben,

kantárral megejtett végtelen vermekben.

Érdekes játékkal csipked egy mély érzés,

de rájöttem, ez csak egy rothadó érintés.

Gondtalan ármányok lopják a szívcsendet,

ölelő kezeik nagy bűnnel terheltek.

Szívrezgés percei számukra örvénylő

és tudatlan eszmével szívet szédítő.

Áldomás lesz majd, mert ingyen nem adom,

alkalom lesz arra, hogy feltárhatom,

mit érez szívem, ha pumpája az igazság,

mely áthatol mindenen, mit kibont a józan vágy.

Kolompja szívemnek a hamisan bódult kedv,

rezgése taszító, és mindent csak feledtet.

Megrántom a kantárt, s vágtatok messzire,

a boldogság úton van, hogy kezet fogjak vele.